a boája füstkarika, a körme üveg.
a szemem lencse alatt.
ha berakom a kontaklencsém mindig eszembejutsz.
ilyennel kaptál bele a hárfába meg a szemembe.
meg a böröm alá meg a húsomba.
fényesebb vagyok minden lakknál.
köszönöm, hogy tündökölhetek.
Kupcsik Lidi
Alszunk
Alszunk.
Olyan csöndben ébredek, hogy szempilláim nyitódását hallom. Próbálgatom az élességet,
pedig megszoktam, hogy rossz a szemem. Kontraszt nélküli világ, szivárvány-módszerrel
illeszkedı tárgyak. Ameddig a szem ellát: a bıröd. Pórusról pórusra. Fölkelek. Mezítláb
megyek a mosdóba, tapad ez-az, hagylak, mélyen alszol, látom a szemhéj adón, hogy
álmodsz, ördög tudj a, mit. A fürdıszobában nagyon meleg van, pisilek. Nem gondolkodom,
korán van még, a nap alig kelt föl. Narancssárga a függöny, ahol alszol, és te észre sem
vetted, hogy átmásztam rajtad – milyen kicsi az az ágy, az ágyam, csak egynek elég igazából
–, besüt a fölkelt nap, pisil a fölkelt lány, aki keresztülküzdötte magát alvó, álmodó
szeretıjén, és az nem vette észre, mint ahogy a narancsos napsütést sem. Vécén ülök.
Tényleg, még arra sem gondolok, hogy elaludtál, valamikor az éjjel, vagyis ma aludtál el
velem, biztosan te hamarabb, olyankor jön ki az egész napi lazaság visszája, ahogy rángatod
az izmaid, sosem tudni, merre mozdítod szaggatottan a kezed.
Használom a vécépapírt, kezet mosok, látom magam a tükörben, de nem figyelek, mint
máskor, kicsit én is alszom, de nem annyira, mint te. Meztelen vagyok, nincs a lakásban
rajtunk kívül senki, nincs a fejemben rajtam kívül semmi, talán a tapintatos lakótárs tünékeny
képe.
Visszamegyek a szobába, kezem hideg maradt a víztıl, amiben megmostam vécézés után.
Az ajtóból meglátlak, ahogy hunyva tartod a szemed, és nem tudsz magadról, nem is
tudod, milyen édesen alszol mostanában nálam, és hogy nézni is szoktalak, követem a kezed,
ha rántasz egyet rajta. Ha valakinek figyelem a kezét, pontosabban tudom, mit akar. Együtt
fordulunk, mert annyira kicsi az ágy, hogy a kényelmet szeretetnek is fel lehet fogni benne, a
férıhelyet ölelésnek. Szeretnek az angyalok, velük szoktam álmodni, nézlek az ajtóból, a
hátadat látom igazából, meg lélegzetvételed, a hátad tele szeplıvel, próbálgatom az ábrákat,
közeledek. Elfoglaltad a helyem, azt a kis helyet. Sebaj, akkor dörgölızöm. Majd azt hiszed,
ragaszkodom az érintésedhez, és lehet, hogy így is van.
Nem veszed észre, hogy jövök, már az ágy mellett állok, amin alszol, és ami kettınknek
szőkösen, de elég, hetente egyszer. Kibírjuk.
Mindent kibírunk, ugye. Azt is, ha ölelve kell aludni.
Vállunkat, nyakunkat megszoktuk, hogy elfeküsszük. De csak kedden.
Megpróbálok bebújni melléd, hagyod, hogyne hagynád, hiszen alszol, ilyenkor vagy
igazán te, aki nem a másoknak mutatott valaki, aki nem jön zavarba.
Igenis jön, mint ahogy én jövök, be, melléd, az ágyamba, hátad mögé, hogy lássam, ahogy
alszol, hogy hagyd, hogy lássam. Nem tehetsz mást, hisz' nálam vagy. Szeretsz nálam lenni,
ha elalszol.
Akkor már jó, akkor már nem játsszuk el, hogy kicsi az ágy, hanem gazdálkodunk vele.
Egymással, a hellyel.
Megölellek, mert bebújtam melléd a melegbe. A kezem jéghideg.
Ezt észreveszed, mert a vesédhez értem, nem szándékosan, csak a helyszőke miatt, bár, ki
tudja, te minek értelmezed, amikor alszol.
Az ágyamban, azzal a kicsi velem, akinek elég a hely, ha hideg a keze a reggeli pisilés
után, néha, ha ki akar menni, otthagyni téged, hogy elfoglald, amin osztozunk egyébként. Az
elıbb nagyon kellett, de visszaengedtél. Most te vagy bent, az ablaknál, én kint, a szélén, az
abszolút szélén a dolognak, nem rám jön friss levegı, hanem rád, attól alszol olyan
engedékenyen velem.
Elalszunk. Most te ébredsz. Ezt én nem tudom, hogy megy. Azt érzem, hogy átmászol
rajtam, hagyod, hogy aludjak tovább, bár látod, hogy épp nem álmodom, mert kikerültem a
kettı közé, tudom is, hogy te vagy, aki éppen mászik, meg nem is érdekel, mert álmos
vagyok, de hagyom, miért ne hagynám, mássz csak, ha kell. Pisilni.
Te is oda mész, hallom a csorgást.
Olyan megnyugtató, hogy rendben az anyagcsere, nálad is, nálam is.
Rendszeresen kijárunk ezentúl vécére, megmásszuk az épp szélen alvót, hogy narancssárga
napsütötte függöny alatt megnyugodjon a hangoktól. Hogy mőködik. A hideg kezes vese. Az
is.
Meg az átmászás is, a hagyás is.
Már visszaalszom, nem vagyok a magam ura, de tudom, hogy lassan visszajössz, és
meglátod az elfoglalt helyen a hátam, és tetszeni fog, akár csontos, akár görbe.
Látod, hogy a saját ágyában, a saját helyén alszik valaki, aki mellé most neked kell bújni,
hogy elférjetek, ketten, hogy színileg ölelkezzetek az alvásban, akár a testvérek, akár a
szeretık.
Ettıl kisimul az arcod, szeretsz olyat látni, ami önkéntelen, természetes, ösztönös, és az
alvó ember a saját ágyában, narancsfényben pont ilyen.
És az, hogy mellém fekszel, olyan, mint a részesülés. Valamiféle boldogság. Férıhelyes
szeretet.
Kicsit megállsz az ajtóban, mint én, mikor megjártam a fürdıszobát az élmény és a
nyugalom miatt. Nézel, félálmodom, hogy mosolyogsz.
Mikor közelítesz, mintha tudnám, kinyitom a szemem, látom a sárgát, a napfényt, ami
nemrég kelt, és nézlek téged, aki nemsokára fekszel, folytatni, amit elkezdtél, az alvást, az
ágyamban, mellettem, azon a tényleg kicsi helyen. Meg kell, hogy ölelj, azt várom, az olyan
jólesik, mikor félig alszik az ember, nem keres indítékokat, vagy realitást, sıt. Hagyja, hogy
az is mese legyen, amirıl tudja az igazat. Most érsz az ágyhoz.
Szerintem te sem gondolkoztál, üres volt a fejed, és te is úgy csináltál, mintha magadra
néznél a tükörben. Akár én az elıbb, mikor te aludtál ott, ahol most én. Itt vagy, megnyomtad
az ágyat, behúzódtam az ablak alá, egy pillanatra láttam a szemed, megmosolyogtál, emelted
a takarót. Most érzem a combod, már egészen mellettem vagy, itt vagy, aludni fogsz. Én is,
most.
Ölelsz, mert én vagyok háttal neked.
A nap már csak jobban fog besütni, és akkor nagyon meleg lesz a hetediken, a félszobában
és a kicsi ágyamban nem lesz több hely, se kevesebb Te vagy Én. Maradunk, mint a fonott
kalács.
Bakucz József
Párbeszédek
2.
a lényegi kép eltűnik modellező vágyam kaotikus műhelyé
ben. Ahogy besurranó tolvaj: érkezik a reggel, úgy ereszked
nek alá a mennyezetről a harci festékkel bekent indiánok, p
ápuák. Nincs fegyver a kezemben, csak egyet, megvédeni maga
m. Hirtelen kék háromszöget festek az arcomra, lila csíkoka
t a szemem alá. Erre minden lecsendesedik. Most viszont hog
yan menjek az utcára, emberek közé? Hol a hely, ami befogad?
Sárga tengerben világít egy fekete sziget, rajta egyetl
en havas vulkáni csúcs. Lefényképeztem neked a legszórakoz
tatóbb álmaimat és most bekötöm őket egy könyvbe, mint egy
útinaplót. "UTAZÁS A LIBIDÓBA" ez lesz a címe. Ha elolvasnád
benne ezeket a "kép szöveg nélkül"-műfajba tartozó történet
eket, magad is úgy hagynád hátra a testedet mint levetett r
uhát a súlytalanság partján.
Szigorúan véve: nem vagyok sem keresztény, sem buddhist
a, de még csak mohamedán sem. Vallás tekintetében nem tudo
m megfogalmazni mi az, amiben hiszek.
chopin meg olyan ízű mint a franciakrémes, amit anyu süt vasárnap délután.
Szőcs Géza
Egy szerelem teljes története
Nem ismersz. Nem tudod, ki vagyok. És nem is fogod megtudni. Soha. Nincs honnan. Nincs honnan.
Nem azért írok, hogy válaszolj. Mikor hajnali kettőkor, ahogy végigloholsz az utcákon, és megpillantasz egyetlenegy világos ablakot: jó szívvel, és kíváncsian gondolsz arra, aki abban a szobában virraszt, egyszer talán meg is fogja tudni tőled ennek az éjszakának a történetét,
De jutna-e eszedbe elvárni, hogy ő is szerető szívvel, és kíváncsian gondolja vissza rád, akinek csak a lépteit hallotta, (ha halotta) azon az éjszakán, mikor úgy siettél valahová- egyébként teljesen fölöslegesen.
Mit is mondhatnál ilyenkor? Láttam, hogy fény van… dehogyis … és becsöngette… nem, semmire nincs szükségem… mire lehetne, nekem? Nem akartam én semmit, csak csengetni, hogy lássam, ki lakik itt.
Bizonyára téged is így láthattalak meg valamilyen ablaknyílásban. Nemcsak konkrét ablakok vannak. És most jött neked ez a levél, csak úgy, magától, véletlenül, előzmények és utótörténet nélkül, és soha, de soha nem fogod megtudni. Hogy ki volt, aki küldte.
Igen, a borítékon ott egy név, de lehet-e igazi? ÉS az is elképzelhető, hogy e mögött az álnév mögött a borítékon valójában senki sincs, lehet hogy csak egy madár ugrált össze vissza az erdőben felejtett írógépen: s véletlenül épp ezekre a betűkre lépett rá, épp ebben a sorrendben? Kit tudhatja ezt ma már.
Tudod, arra gondoltam, hogy valamilyen ajándékot… hogy megleplek valami ajándékkal.
És képzeld el, nem lehet kapni! Ott álltam az utcán, kezemben a tízlejessel. Semmiféle ajándék nem volt kapható. Egyszer egy b-i esküvőn, hajnalfele így szólt hozzám D.P.:
-Te (és itt a keresztnevem következett), tudok egy jó játékot.
Bólogattam.
Végy elő három darab százast- mondta szemrebbenés nélkül. Ő is kirakott maga elé ugyanannyit. És az nyert, akinek nagyobb sorszám volt a bankóján. Két százast elvesztettem, azután nyertem egyet D.I. től, kettőt T.B től, a vőlegénytől, és megint egyet elvesztettem D.P-nél.
A játékot hamar népszerűvé tettük Kolozsváron, egy időben minden barátunk ezt játszotta, aztán valamiért kiment a divatból, nem is tudom pontosan, miért, talán a feleségek ellenkezése volt az ok. De azóta is jóérzés a bankjegyekre gondolnom, ahogy filozófus barátaim mondják: mint olyanra. Megszerettem a bankókat, dologi mivoltukban, eszmei-úgy értem: kereskedelmi értéküktől (ez hazugság. Egy szót se higgyél belőle) teljesen függetlenül. Téged is szeretlek. De nem erről… a bankókról. Megfigyelted-e, milyen – azt is mondhatnám (mondjam?) : milyen – mutatós a svájci pénz? És a holland? Tetszenek? Arra gondoltam, pénzt adok neked ajándékba. Nos? Ha külön pénzt terveznék, és állítanék elő, neked, saját bankóprésemen, vagy az államén, a te arcképeddel, és azzal a felirattal, hogy ez a te pénzed, örülnél ennek? Meg lehetne szervezni egy olyan hálózatot, egy olyan második – vagy nyolcadik- gazdaságot, amelyen belül ezek a bankjegyek teljes értékű fizetési eszköznek számítanának, és kenyeret, vasútjegyet, hóviráot- á dehogy, hóvirágot- vásárolhatnál rajtuk, és miegymást.
Kényelmes ember vagyok. Így gondolkoztam: hátha nem is szükséges új bankjegyet tervezni? Mi volna ha a meglevőket jelölném meg úgy – egy részüket- hogy fölismerhetően a tiéd legyenek. Ki lehet festeni ugye bizonyos betűket a bankón. Vagy írjam rájuk a neved? Hogy ez a te pénzed? És ha nem örülnél ennek? Hogy mindenki lássa és olvassa ezt a dolgot ott a bankón? Ezérthát úgy határoztam, olyan jellel látom el a bankjegyeket, hogy azonnal, első pillantásra fölismerd, ez neked szól.
Itt jutott eszembe az a jel amit egyszer D.I től tanultam. E jel valóban összetéveszthetetlen, és senki más nem ismeri. íme
(itt van ilyen girbegurba vonal. )
Noshát, ezentúl minden bankjegyet ellátok ezzel az ábrával. És ilyen bankót pillantasz meg, azt nyugodtan elveheted, megtarthatod, hiszen a tiéd. Fogod róla tudni, hogy az én kezemtől jutott el hozzád. Meglátod rajta az ujjlenyomatomat is. Lerajzolom ide. (itt van egy folt)
Hogy még könnyebbe ismerhess majd rá azokra a pénzekre, amiket neked küldök, meg hogy hátha egyszer találkozunk az utcán, és akkor majd fölismersz az ujjlenyomatomról, és így szólsz hozzám: te vagy az?
Vajon megállnám hogy ne intsek igent? Lehet, hogy sikerülne. A magányos emberek nagyon erősek. Különösen, ha ketten vannak. Azt szeretném ha olyan kicsi volnál, hogy egy kibélelt gyufás skatulyában hordozhassalak magammal állandóan,
Állandóan elővennélek és nézegetnélek, és össze tudnék húzódni akkorára, hogy odaférhessek melléd,
Ha akkorák lehetnénk! Hogy elrejtőzhessünk a tévékészülékbe a lámpék és kondenzátorok közé, s ahogy beszélnék hozzád, villogni kezdenének a lámpák, fölfénylene a képernyő, pedig be sem volna kapcsolva a készülék
És emlékünk ott keringene az átforrósodott készülékben, mint a kóbor áramok
A tulipánok páncélszekrényeiben szeretnék lakni veled, melyek teli vannak világoskék, áttetsző szobrokkal és kemencékkel
Fél tíz, vajon mit csinálsz éppen most ott, ahol éppen vagy?
Ismered azt a picike állatot, amit úgy hívnak könyvszó? A könyvgyűjtők réme, én szeretem- mint a molylepkét is- mert ez a két lényecske nem élő anyagot eszik, a moly gyapjún él, a könyvszú meg papíron, átrágja magát fedéltől fedélig, sőt átfurakodik egy egész polc könyvön keresztben, mint lassú, lassú puskagolyó, úgy, hogy aztán fölfűzheted az egészet egy spárgára
Nos, így valahogy, mint a könyvszú valamiféle elvont fantomjai, költözködnénk könyvről könyvre, ez volna jó:
Minden szebb lakásban szeretni téged, minden hajón! Minden repülőgépen, amely ezekben a könyvekben felszáll, és a tengeralattjárókban is laknánk, és minden ilyen helyszín annyira a mi életünkhöz tartozna azontúl hogy miután kiléptünk belőlük eltűnnének azokról az oldalakról a betűk, csak üres, fehér folt maradna a papíron, mintha hibásan nyomták volna a könyvet.
De nemcsak egyetlen példányon: az illető regény vagy dráma. vagy útleírás minden példányán kifehérednének ezek az oldalak, a kéziraton is, sőt az olvasók és a szerzők emlékezetében is csak fehér folt jelezné a helyet:
Ezek a fehér vakfoltok, mint a szöveg lehunyt szemei őriznének bennünket, és senki nem tudná mért van annyi hibásan nyomott könyv, és azt sem, hogy miféle házakról és tengeralattjárókról eshetett szó ezekben az örökre törlődött sorokban, csak mi ketten lesnénk egymásra, ha mondjuk Máriusz így bosszankodnék: Már megint becsaptak a könyvesboltban, mit sóztak rám!:
Féleképpen. Ekkor belépett a léghajóba és
A közeledő
Vihar
Sohasem hitte volna el. S most mégis
Mindjárt tizenegy óra. Tudod-e hány ilyen levelet írtam neked?
Ket neked, de te az-
S nagy kérdés az is
Váron – megmutat-
S most ha már ennyit elmondtam
Nagyon, el nem mondható ha nem néztem
Tt volna el meg
Mikor le
Ádban
S lássad
Tudod, ha most valaki
S az úgy olyan lenne, mint fél-ölelés veled
Mindjárt 1 óra alszol biztosan
És rád vagy rólad
A meteorok hálóingét
Vagy mondjam úgy, a hullócsillagok
Hálóingét
(1980)
"figyelj csibe ahelyett hogy a szerelmet keresed élhetnél is"
Furcsa egy világ ez, s a férfit a legfurcsább hulladékból gyúrták össze, melyet forrongásában feldobott a káosz.
charlott bronte
"És ne vigyj minket a kísértésbe, könyörgünk estefelé, csakhogy a bűn az ajtón kopog ám, sőt bejön a szobánkba, sőt egész az asztalig jön előre. Távoztasd hát el a forró serpenyőt, amelyen ég a húsunk, lévén az állat énbennem oly igen esendő.”
és leestél az ágyról és a hüvejkujjad markolásztad. nem ezen nem vörös a köröm, nem ez nem karmol, ezcsak koszos és rövid, ezzel csak palántázol. kérges, motyogod magad elé, kérges ezis hát így esett, megkérgesedtünk, ugye barátom? monodd a hüvejkujjadnak azmeg nem válaszol csak bárgyún tartja magát, mint te. és fennen szólítod magad, hogy ne menj tova a kísértésbe, de te benned az állat oly esendő. ezt mondtad nekemis amikor kigombolkoztam, meg amikor vörösre festettem a körmömet meg a számat aztán barackot ettem. most meg ott fekszel az ágyad mellett énmeg megölelnének de te nem hallgattál rám annakidején úgyhogy eltávoztam tőled, és azthittem húzom magam után a forró serpenyőt, de az ott serceg a lábad alatt, és csak a hüvejkujjad lóg ki belőle. elpirulok és mosolygok ha rád gondolok. szeretem az ujjaidat.
Nádasdy Ádám: Maradni, maradni
Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés.
A piacon a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
amikor vendégeket hívtunk,
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni a privátba..
Ezek nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak a mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az mindig szomorú.
Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni: az horzsolás.
úgy álltál ott mint egy egyszem ember. . .
eztmeg a nyárért: http://www.youtube.com/watch?v=bHMYMvgNAZE
